Tartalomkészítés helyett tartalomgondozás?

tartalomgondozás

Aki tartalommarketingbe kezd hamar szembesül a ténnyel, hogy rengeteg tartalomra van szüksége. Aki ügyes, többször is felhasználja saját tartalmait (olyan ez, mint amikor a tegnapi pörkölt ma hortobágyi palacsintaként kel új életre), de általában ez sem elég. Jön az idegen tartalmak gyűjtés, feldolgozása és megosztása, vagyis a content curation (hivatalos magyar fordítást nem ismerek – én a “tartalomgondozás” elnevezést szoktam használni).

Szűrés nélkül elveszünk az információáradatban. Léteznek ugyan különféle gépi szűrők – a legismertebb a Google keresője – , de ezek sem képesek annyira szétválogatni a számunkra fontos információkat és a szemetet, hogy feleslegessé tennének minden további munkát. Az alkalmazott algoritmusok finomodása, a programok egyre hatékonyabbá válása ellenére is óriási szükség van az emberi közreműködésre, a „humán szűrésre”.

Az információk gyűjtése, szűrése, feldolgozása, csoportosítása, a tartalomgondozás (content curation) olyan értékes tevékenység, ami rengeteg ember számára könnyíti meg az internet használatát. Gyakran nagyobb érték, mint új, de nem teljesen eredeti tartalmak létrehozása.

Példáért nem is kell messze mennem, hiszen itt a régóta működő, népszerű Startlap. Itt bárki önként vállalkozó tematikus linkgyűjteményt indíthat, aminek azután kurátora (szerkesztője) is lesz, folyamatosan építgeti gyűjteményét, kezeli a kívülről jött javaslatokat.

Természetesen tartalomgyűjtő- és elosztó eszköz a Twitter, vagy a Facebook is, ha valaki arra használja őket, hogy rendszeresen fontos (vagy annak gondolt) információkat osszon meg rajtuk. Az ilyen tartalomgondozás azonban nem elég koncentrált, hiszen az itt összegyűjtött anyagok a hírfolyamban más dolgokkal keverednek.

Sajátos tartalomgyűjtő platformként fogható fel a képeket tematikus „táblákon” gyűjtő Pinterest, vagy a saját videógyűjtemény (csatorna) létrehozását lehetővé tevő YouTube is, de az igazán „kemény” tartalomkurátorok önálló, kifejezetten a tartalommegosztásra kifejlesztett platformokat használnak. Ezek közös jellemzője, hogy a gyűjtést és a raktározást erős megosztó (közösségi) funkciókkal is kiegészítik.

Teljes listát adni a tartalomgyűjtő platformokról lehetetlen, hiszen a kínálat folyamatosan bővül. (Ezek közül sokan a már meglevők klónjai, mások viszont azok továbbgondolt változatai.) Itt most csak néhány ismertebb, jól bevált szolgáltatást sorolok fel:

1. Scoop.it – Kitűnő gyűjtögető-szolgáltatás, ahol saját tematikus gyűjtemény(eke)t alakíthatsz ki. Bármely weboldal egyszerűen behúzható a gyűjteményedbe. Ezen kívül szemezgethetsz a Scoop.it-on belül más, hasonló témájú gyűjtemény darabjai között is.

2. Storify– A Scoop.it-tal szemben itt nem weboldalak, hanem közösségi tartalmak (Facebook, Twitter, Google+, YouTube, linkek) hozhatók össze. Az oldalak szerkeszthetők, azokhoz szövegek is írhatók, így lényegében saját újság hozható létre. Mindennek persze ára is van: a komplex rendszer használata időigényes

3. http://paper.li/ – Sok tekintetben hasonló, mint a Storify, de kevésbé összetett. Nem kézzel kell gyűjtögetni, hanem a közösségi forrásokból eleve ajánl híreket. Természetesen ezeket az ajánlásokat nem kell mind elfogadni, ezek saját preferenciákkal, súlyozásokkal megváltoztathatók.

4. Curata.com – Nagyon profi, nagyon jól használható tartalomgondozó platform, aminek csak egy “apró” hibája van: Legkisebb csomagja is havi 350 (bocs, 349) dollárba kerül. Ingyen böngészhetjük viszont a tartalomgondozó eszközök listáját, amit a Curata állított össze.

A tartalomgyűjtés elkerülhetetlen, ha az ember egy témával intenzívebben foglalkozik, de nagyon fontos akkor is, ha saját, vagy a cége márkáját szeretné erősíteni. Egy erős, mások számára hasznos gyűjtemény ugyanúgy erősíti a tartalomkurátor szakmai tekintélyét, mint egy jó cikk, vagy egy konferenciaszereplés.

Eddig azért nem blogoltál kedvenc témádról, mert úgy érezted, nem írsz elég jól? Itt a lehetőség, legyél tartalomkurátor!

Reklámok

Miért nem működik a vállalati tudásmegosztás

Időnként izgalmas beszélgetések zajlanak itt, a LinkedIn egyes csoportjaiban. Az egyik helyen a vállalati belső kommunikációról folyik már 2 éve „parázs vita” (néha hónapok telnek el egy-egy újabb megszólalás között), a másik csoportban a közösségi eszközök munkahelyi használata a beszélgetés tárgya. Mivel nagyon fontosnak tartom a témát és mivel az elmúlt években némi saját tapasztalatra is szert tettem ezen a területen, úgy gondoltam, hogy az elszórt kommentárok mellett talán érdemes egyetlen helyen is összegyűjteni mondanivalómat.

Nagyon nagy szükségünk lenne arra, hogy megosszuk egymással tudásunkat. Minden amellett szól, hogy ezt meg is tegyük. Kivéve a munkahelyünk. A legtöbb vállalat ugyanis még mindig az ipari forradalom idején kialakult, az akkori igényeknek megfelelő hierarchikus szervezeti felépítésen alapul, ami szinte lehetetlenné teszi a tudásmegosztást

100 évvel ezelőtt elég volt a legfelső szinten birtokolt tudást (annak egy részét) lefelé áramoltatni. Ma minden szinten rengeteg tudás keletkezik, de ezek átadása a különböző hierarchiaszintek és az azokon belüli, jól lekülönült egységek (tudássilók) között szinte lehetetlen.

Nem sokkal jobb a helyzet a nálunk az utóbbi évtizedekben leginkább a „multiknál” elterjedt, de egyes szakemberek szerint már túlhaladott mátrix-szervezetekben sem. A mátrix növekedésével egyes pontok (éppen a legfontosabb résztevők) leterheltsége annyira megnövekszik, hogy szinte minden erejét a mátrix működtetésére kénytelen fordítani. A tudásmegosztás tehát itt is a háttérbe szorul.

Nem váltak be a „klasszikus” tudásmenedzsment módszerei sem. A tudás nem adható be egy nagy közös könyvtárba, hogy azután gondos rendszerezés után ahhoz bárki hozzáférhessen. Ma sokaknak akkor is a Wikipedia jelenti a tudást, ha rendetlenebb, megbízhatatlanabb, mint a szakkönyvtárakban őrzött tudományos dolgozatok.

A közösségi hálózatok sikerét látva sokakban (köztük bennem is) felmerült a gondolat: Ha a közösségi hálózatok segítségével „odakinn” ilyen jól működik a tudásmegosztás, miért ne lehetne ezt használni a vállalatokon, szervezeteken belül is?

A szervezeten belüli tudásmegosztás alapja nem a modern közösségi hálózat, hanem a megfelelő szervezeti kultúra. A technológia meggyorsíthatja a kultúra átalakulását, de nem helyettesítheti azt.

Az elmúlt években egymás után születtek meg a jobbnál jobb, vállalati használatra szánt közösségi hálózatok. Részletes profilok, a személyestől a teljes közösségig célozható üzenetek, közös munkafelületek, csoportok, címkézés,keresés – minden fontos eszköz megtalálható ezekben a rendszerekben. Ennek ellenére sem tudott egyik sem igazán elterjedni. A legtöbb vállalatnál rövid távon mérhető eredményeket akarnak. Egy közösségi hálózat hatása inkább hosszabb távon és közvetett módon jelentkezik.

Ezek a szoftverek felhő-alapon működnek, egy egyszeri, jelentős beruházás helyett viszonylag mérsékelt havi díjat kell használatukért fizetni. A kassza kulcsa általában az ügyvezetőnél van. Nemzetközi felmérések szerint a felső vezetők többsége idegenkedik a közösségi médiától. (Ez az idegenkedés általában a megfelelő ismeretek hiányából fakad.) Hogyan várhatjuk egy ilyen vezetőtől, hogy egy vállalati közösségi hálózat bevezetése mellett döntsön? Miért invesztáljon pénzt, időt (képzés, betanítás) olyas valamire, amiben maga sem hisz, aminek nem látja a megtérülését? Meggyőződésem, hogy bármilyen vállalati közösségi projektet a legfelsőbb döntéshozók digitális képzésével kellene kezdeni.

Nem egyértelmű a helyzet ott sem, ahol a bátor vezetők egy belső közösségi rendszer bevezetése mellett döntöttek. Az emberek felkészültsége nagyon eltérő. Naponta látom, milyen sokan vannak, akik a Facebook normális használatára sem képesek, akik nem tudják, mi az emailben a CC és a BCC közti különbség, akiknek fogalmuk sincs, hogy kell megosztani egy nagy dokumentumot. Mi fognak ők kezdeni egy közösségi szoftverrel? (Márkákat szándékosan nem írok.) Ez elsősorban nem életkor kérdése – fiatalokat is láttam már ügyetlenkedni…

Tegyük fel, megfelelő tréningekkel sikerült felzárkóztatni a lemaradókat, tudják már használni az új eszközt. A technika szintjén minden rendben. Mi garantálja azonban azt, hogy akarják is majd megosztani egymással információikat, dokumentumaikat, részt vegyenek a közös munkában? A megfelelő vállalati kultúra. Ahol természetes, hogy egy „alacsony szintű” beosztottnak is véleménye van, amit megoszthat a vezetőkkel. Ahol viszont 5 emelet és külön beléptetőrendszer választja el a „vezetőséget” a „dolgozóktól” – dolgoztam ilyen cégnél – , ott semmiféle szoftver nem tudja forradalmasítani az információáramlást.

A kép forrása: xmpus.com

(Ez az írás eredetileg a LinkedInen jelent meg.)

Kinek kell a tudásmenedzsment?

A LinkedIn egyik, a hazai HR helyzetével  foglalkozó csoportjában a napokban az egyik résztvevő szép kis kérdés-csokrot dobott be:

  • Hogy állunk a tudsámenedzsmenttel ma Magyarországon?
  • Milyen szintű a magyarországi vállalatok úgynevezett tudásmenedzsment-érettsége?
  • Hogyan függ össze a tudásmenedzsment az innovációval?
  • Milyen tudásmenedzsment- tényező segíti elő az innovációs tevékenységet?
  • Mely tudásmenedzsment – tevékenység támogatja a piaci, termék, folyamat vagy szervezési innovációt?

A fenti kérdésekre egy előkészítés alatt álló felmérés ad majd pontos választ. (Már nagyon várom!)

Én tudományosan megalapozott válasszal sajnos nem szolgálhatok, viszont az elmúlt években szerzett, gyakorlati tapasztalataimból úgy látom, hogy a szervezeten belül felgyülemlett tudás kezelésére és kiaknázására nagy az igény, annak tudatos, szervezett megvalósítására viszont eddig csak kevesen vállalkoztat és még ennél is kevesebben jártak sikerrel. Bonyolult feladat, érezhető költségekkel is jár, az tudásmenedzsmentből származó haszon viszont nehezen mutatható ki, vagyis “felfelé” nehezen adható el.

A tudásmenedzsment, vagyis az, amit eddig annak neveztünk kudarcot vallott. A tudásra, mint a vállalat falai között található véges vagyonra gondoltunk, ami tárolókba gyűjtve kezelhető. Azt hittük, hogy Jessica tudását egy ilyen tárólóba, számítógépes rendszerbe zárhatjuk és ha Jessica esetleg elhagyná a vállalatot, a tudása mégis megmarad. Mindez persze csak illúzió volt, hiszen a tudás végtelen erőforrás. A legfontosabb tudás nem a vállalat falain belül létezik, azt nem lehet bedobozolni. Az igazi tudás csak az emberek közti együttműködés útján érhető el.

Nem szeretném magamra zúdítani a tudásmenedzsment-szakemberek haragját, ezért gyorsan közlöm: az előbbi két  bekezdés a Don Tapscotttal készült interjúból származik, ami a McKinsey Quarterly legfrissebb számában jelent meg.

Kár lenne azért ilyen gyorsan leírni a hagyományos, “dobozolós” tudásmenedzsmentet. Már csak azért is, mert eredeti formájában alig-alig létezik. Az elmúlt években a tudásmenedzsment is “észrevette” a világban zajló változásokat és komoly kísérleteket tett a legfontosabb trendek integrálására. Ma már a legtöbb tudásmenedzsment rendszer “közösségi réteggel” rendelkezik, ami a kommentek integrálásától a wikiig sok mindenre kiterjedhet.

Leírni  könnyű, hogy a napi munkából, az üzenetváltásokból, a a beszélgetésekből, a hangos gondolkodásból kell folyamatosan kiszűrni a tudást. Az így keletkezett irdatlan mennyiségű információ feldolgozása, hozzáférhető tétele továbbra is átgondolt, szervezett tevékenységet igényel.

Egyre inkább úgy látom, hogy akár a hagyományos utat választja egy vállalat, akár a közösségi tudásmegosztás mellet kötelezi el magát,az eredmény leginkább az emberek együttműködési hajlandóságán múlik. (Ez pedig nagyban függ a vállalati kultúrától.) Önmagában semmilyen rendszer nem fogja megoldani a fejekben levő tudás összegyűjtését. Azokban, a hierarchikus szervezetekben, ahol a legnagyobb siker, ha az ember elkerüli a főnökei figyelmét, ahol egy ceruzahegyezőt sem lehet kölcsön kérni a szomszéd irodából, nem fogja senki sem fogja önként megosztani a közösséggel tudását. Legalább ekkora gondot okoznak a generációs különbségek: Miközben a legfiatalabbak percek alatt képesek megtanulni egy vállalati közösségi eszköz használatát, az idősebbek gyakran még egy komolyabb (és költséges) képzés után is idegenkednek tőle. Ott, ahol a legfelső vezetés nem támogatja a tudásmenedzsmentet (legyen az “dobozolós”, vagy közösségi), nem lehet valódi, hosszútávú, eredményekben is mérhető sikerre számítani.

Azt gondolom tehát, hogy mielőtt feltennénk a “Hogy állunk a tudásmenedzsmenttel ma Magyarországon” kérdést, először azt kellene tisztáznunk, hogy állunk a tudásmenedzsmenttel általában.