Kinek kell a tudásmenedzsment?

A LinkedIn egyik, a hazai HR helyzetével  foglalkozó csoportjában a napokban az egyik résztvevő szép kis kérdés-csokrot dobott be:

  • Hogy állunk a tudsámenedzsmenttel ma Magyarországon?
  • Milyen szintű a magyarországi vállalatok úgynevezett tudásmenedzsment-érettsége?
  • Hogyan függ össze a tudásmenedzsment az innovációval?
  • Milyen tudásmenedzsment- tényező segíti elő az innovációs tevékenységet?
  • Mely tudásmenedzsment – tevékenység támogatja a piaci, termék, folyamat vagy szervezési innovációt?

A fenti kérdésekre egy előkészítés alatt álló felmérés ad majd pontos választ. (Már nagyon várom!)

Én tudományosan megalapozott válasszal sajnos nem szolgálhatok, viszont az elmúlt években szerzett, gyakorlati tapasztalataimból úgy látom, hogy a szervezeten belül felgyülemlett tudás kezelésére és kiaknázására nagy az igény, annak tudatos, szervezett megvalósítására viszont eddig csak kevesen vállalkoztat és még ennél is kevesebben jártak sikerrel. Bonyolult feladat, érezhető költségekkel is jár, az tudásmenedzsmentből származó haszon viszont nehezen mutatható ki, vagyis “felfelé” nehezen adható el.

A tudásmenedzsment, vagyis az, amit eddig annak neveztünk kudarcot vallott. A tudásra, mint a vállalat falai között található véges vagyonra gondoltunk, ami tárolókba gyűjtve kezelhető. Azt hittük, hogy Jessica tudását egy ilyen tárólóba, számítógépes rendszerbe zárhatjuk és ha Jessica esetleg elhagyná a vállalatot, a tudása mégis megmarad. Mindez persze csak illúzió volt, hiszen a tudás végtelen erőforrás. A legfontosabb tudás nem a vállalat falain belül létezik, azt nem lehet bedobozolni. Az igazi tudás csak az emberek közti együttműködés útján érhető el.

Nem szeretném magamra zúdítani a tudásmenedzsment-szakemberek haragját, ezért gyorsan közlöm: az előbbi két  bekezdés a Don Tapscotttal készült interjúból származik, ami a McKinsey Quarterly legfrissebb számában jelent meg.

Kár lenne azért ilyen gyorsan leírni a hagyományos, “dobozolós” tudásmenedzsmentet. Már csak azért is, mert eredeti formájában alig-alig létezik. Az elmúlt években a tudásmenedzsment is “észrevette” a világban zajló változásokat és komoly kísérleteket tett a legfontosabb trendek integrálására. Ma már a legtöbb tudásmenedzsment rendszer “közösségi réteggel” rendelkezik, ami a kommentek integrálásától a wikiig sok mindenre kiterjedhet.

Leírni  könnyű, hogy a napi munkából, az üzenetváltásokból, a a beszélgetésekből, a hangos gondolkodásból kell folyamatosan kiszűrni a tudást. Az így keletkezett irdatlan mennyiségű információ feldolgozása, hozzáférhető tétele továbbra is átgondolt, szervezett tevékenységet igényel.

Egyre inkább úgy látom, hogy akár a hagyományos utat választja egy vállalat, akár a közösségi tudásmegosztás mellet kötelezi el magát,az eredmény leginkább az emberek együttműködési hajlandóságán múlik. (Ez pedig nagyban függ a vállalati kultúrától.) Önmagában semmilyen rendszer nem fogja megoldani a fejekben levő tudás összegyűjtését. Azokban, a hierarchikus szervezetekben, ahol a legnagyobb siker, ha az ember elkerüli a főnökei figyelmét, ahol egy ceruzahegyezőt sem lehet kölcsön kérni a szomszéd irodából, nem fogja senki sem fogja önként megosztani a közösséggel tudását. Legalább ekkora gondot okoznak a generációs különbségek: Miközben a legfiatalabbak percek alatt képesek megtanulni egy vállalati közösségi eszköz használatát, az idősebbek gyakran még egy komolyabb (és költséges) képzés után is idegenkednek tőle. Ott, ahol a legfelső vezetés nem támogatja a tudásmenedzsmentet (legyen az “dobozolós”, vagy közösségi), nem lehet valódi, hosszútávú, eredményekben is mérhető sikerre számítani.

Azt gondolom tehát, hogy mielőtt feltennénk a “Hogy állunk a tudásmenedzsmenttel ma Magyarországon” kérdést, először azt kellene tisztáznunk, hogy állunk a tudásmenedzsmenttel általában.

Reklámok

Tudásmenedzsment 2.0.

Az alábbi diasor a Poziteam rendezvényére készült. Az itt olvasható szöveg nem az ott elhangzott előadás pontos átirata. A zárójelben levő számok az egyes diákra utalnak.

[2] A 2000-es évek közepétől a kétirányúvá váló online kommunikáció (web 2.0.) és az elképesztő sebességgel hódító közösségi hálózatok gyökeresen átalakították a közösségi együttműködést és a kommunikációt. Közben a vállalati falakon belül szinte semmi sem változott. Ott továbbra is a Window – Outlook – (SharePoint) tengely/háromszög határozza meg hogyan is dolgozunk.

[3] A különböző kutatások (Gartner, Nielsen, Altimeter stb.) szerint a vállalatok többsége még nem döntötte el, mit is kezdjen a közösségi médiával. A legtöbben inkább csak a marketing és a PR (esetleg az ügyfélszolgálat) kiegészítő csatornájaként igyekeznek “megszelídíteni” a Facebookot, a Twittert és társaikat, míg mások a vállalaton belül szigorú szabályzattal próbálják meg korlátozni azok használatát. (Ezek a szabályzatok gyakran még a munkaidőn túli, de a munkával, munkahellyel kapcsolatos közösségi kommunikációra is kiterjednek.)

Több irány közül választhatnak azok is, akik úgy döntenek, hogy a vállalat érdekében is fel kívánják használni a közösségi hálózatokban jól érzékelhető óriási energiákat. A legolcsóbb megoldás a “külső” eszközök beengedése. A vállalaton belüli, zárt Facebook csoport, az ingyenes Mediawiki, vagy a népszerű WordPress blog használata első pillantásra jó ötletnek tűnnek, de legtöbbször hamar kiderül, hogy az ingyenes eszközöknek nagy az ára,  ezek között az alkalmazások közt pedig nincs, vagy nehézkes az átjárás.

A legismertebb vállalati szoftverek gyártói némi késéssel, de elkezdték “közösségi réteggel” felszerelni alkalmazásaikat. Első látásra kényelmesnek tűnhet ez a megoldás, de hamar kényelmetlenné válik, amikor nem tudjuk éppen melyik közösségi hálózatban ki és mit is mondott…

Meggyőzősünk szerint igazi megoldást csak egy olyan, egységes platform jelenthet, ami magába foglalja az összes fontos közösségi funkciót, valamint képes a hagyományos vállalati szoftverek (CRM, HRM, ERP, intranet) integrálására is.

[4] Ma már tucatnyi ilyen megoldás létezik. Érdemes őket kipróbálni, tesztelni, összehasonlítani, ugyanakkor állandóan tudatában kell lenni, hogy a közösségi együttműködésben, a szervezeti tudásmegosztásban az eszköz csak másodlagos, a lényeg a szervezeti nyitottság, az együttműködésre való készség.

[5] Mi alaposan körülnéztünk a piacon, kipróbáltuk a fenti kritériumoknak eleget tevő rendszereket és végül az amerikai-indiai Qontextet találtuk a legígéretesebbnek. (2011. októbere óta hivatalosan is a Qontext partnerei vagyunk.) 

A Qontext számítástechnikai felhőben működő szolgáltatás, aminek használatához kizárólag egy webes böngészőre (vagy okostelefonra) van szükség. [6] A felület nagyon barátságos, aki használja a Facebookot, vagy a LinkedInt, itt is gyorsan kiismeri magát. 

[7] A Qontext által támogatott tudásmegosztás nem öncélú. A tudásmenedzsment az elmúlt években a nagy dokumentumoktól a mikrotartalmak felé mozdult el. A cél a munkával, a különböző tartalmakkal (üzenetek, fájlok, dokumentumok) kapcsolatos, az arról szóló beszélgetések megőrzése, kereshetővé tétele. 

[8] A beszélgetések mindig valamilyen tartalmi elemhez (üzenet, fájl, wiki stb.) kapcsolódnak – ez a kapcsolat a kereséskor is megmarad.  

[9] Az alkalmazott eszköztárból – sok ismerős elem – leginkább a Office/OpenOffice fájlok kezelését és a belső, egy email program egyszerűségével használható wikit érdemes kiemelni.

[10] Az üzenetek/elemek kezelése egységes. Azok címmel, leírással láthatók el, címkékkel jelölhetők. A címzettek kiválasztásával a személyes, bizalmas  kommunikációtól a teljes közösség üzenőfalán való megjelenésig bármilyen mód tetszőlegesen megválasztható. (Külön beállítással megtiltható az üzenetek/elemek kommentálása, lájkolása, megosztása stb.)

[11] A másik, “vételi” oldalon pontosan azonosítható a küldemény minden fontos paramétere. A címzett kommentálhatja, lájkolhatja, másnak, vagy saját mappájába továbbküldheti az üzenetet/elemet, de igény estén új embereket is bevonhat a beszélgetésbe.

[12-13] Míg a legtöbb közösségi hálózat jelenidejű (az üzenőfalon “lefolynak” a tartalmak), egy vállalati közösségi hálózat esetében fontos az egyes elemek tárolása, mappákba rendezése, illetve kereshetősége.

[14] A vállalati közösségi hálózatok segítenek abban, hogy megtaláljuk az egyes területek szakértőit, ehhez azonban részletes felhasználói profilra van szükség. Fontos, hogy minden vállalat saját igényei szerint határozhassa meg mi kerüljön ezekbe a profilokba.

[15] Természetesen vannak témák, melyek szükséges a teljes közösség előtt megvitatni. Az egyszerűen létrehozható csoportokban ugyanaz az eszköztár áll a felhasználók rendelkezésére, mint a nagy közösségben.

[16] A Qontext abban is eltér a Facebooktól, hogy a különböző felhasználói csoportokhoz eltérő jogosultsággal bíró szerepkörök köthetők. Ez nem csak korlátozást jelent, de egyszerűbbé is teszi a hálózat használatát.

[17] Akadnak olyan elemek, amiket érdemes tartósan is láthatóvá tenni. Bármelyik felhasználó javasolhatja bármelyik elemet kiemelésre. (A kiemeléseket az admin hagyja jóvá.)

[18] A Qontext az MS Office dokumentumokat is ugyanúgy kezeli, mint más elemeket. Lehet hozzájuk megjegyzést fűzni, címkézni, megosztani lájkolni. Egy dokumentum minden új feltöltését új verzióként kezeli. A dokumentumokat követni lehet, ilyenkor a felhasználó minden frissítésről értesítést kap.

[19] A belső wiki több ember által szerkeszthető tartalmat jelent. A szerkesztők és az olvasásra jogosultak egymástól függetlenül állíthatók be.

[20] A mobil appoknak köszöngetően az sem szakad el a tudásmegosztástól, aki éppen nincs számítógépközelben.

[21-24] Az utolsó diák azt foglalják össze, miben is különbözik a Qontext (és az általa képviselt közösségi együttműködés) a Facebooktól, illetve az olyan hagyományos tudásmegosztási formáktól, mint az email, az IM, vagy a statikus intranet.

[25] Egy rövid (élőben 10 perces) előadás csak a problémák és megoldások rövid felvillantatására alkalmas. További információk találhatók a megadott címeken, illetve szívesen válaszolok a felmerülő kérdésekre is. Mindenkinek javaslom a Qontext ingyenes kipróbálását is. Ez a http://www.qontext.com/next-steps/signup/ címen lehetséges.

Beszéljünk róla!

Tudástárak, tudásgazdák, központilag szervezett építkezés. A tudásmenedzsmentről beszélve a legtöbb embernek valami ilyesmi jut az eszébe (ha eszébe jut egyáltalán valami). A szervezeti tudás egyre jelentősebb része azonban nem a vaskos, rendszerezett, tudásgazdák által gondozott dokumentumokba kerül, hanem a “mikrotartalmakban”, a mindennapi kis beszélgetésekben, üzenetváltásokban, blogokban található. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy meghatározó döntések is valamilyen rövid írásos párbeszédben születnek meg.

A vállalati közösségi hálózatok egyik legfontosabb funkciója a munka során keletkező mikrotartalmak összegyűjtése, megőrzése, kereshetővé tétele. Ahhoz azonban, hogy legyen mit összegyűjteni, először létre kell hozni ezeket a tartalmakat.

“Narration of Work”, vagyis a munkáról való beszélés az, amivel a dolgozó létrehozza ezt a tartalmat. Saját munkájáról szerencsére mindenkinek van mondanivalója, de azt a legtöbben az íróasztal fölött, a kávéfőzés, dohányzás, vagy ebéd közben osztja meg kollégáikkal, a vacsoraasztal mellett beszélik meg családjukkal Ahhoz, hogy a fejben levő (“tacit”) tudás mások számára is elérhető (“explicit”) tudássá váljon, azt valamilyen módon rögzíteni kell.

Mindezt így leírni egyszerű, de a megvalósításához nagyon komoly változásokra van szükség. Aki próbált már szakmai/professzionális blogot írni (olyat, ahol nem a “rajongók” gyűjtése, hanem a szakmai önkifejezés a cél), közelről ismerheti ezt a problémát.

Szerencsére a munkáról való beszélés nem követeli meg mindenkitől, hogy rendszeresen frissített szakmai blogot írjon. Történhet ez rövid állapotfrissítések, hozzászólások, rövid (írásbeli) beszélgetések, vagy akár képek, videók megosztása formájában is. Mindez persze nem öncélú játék, a jól működő narráció révén az emberek rengeteg értéket adhatnak hozzá az egyébként “meztelen” információkhoz.

Ez a fajta kommunikáció persze nem működik magától, tanulni, gyakorolni kell. A “bennszülöttek” a digitális kultúrába beleszületett Y generáció számára már természetes, hogy életük minden rezdülését digitálisan is dokumentálják, megosztják. A többieknek, a “digitális bevándorlóknak” azonban mindezt tudatosan kell elsajátítaniuk. Ezt a kultúraváltást az új eszközök vállalati bevezetése önmagában nem oldja meg. Az elmúlt évek tapasztalatai egyértelműen bizonyították, hogy a  vállalati közösségi hálózat sikere, vagy kudarca sokkal kevésbé az alkalmazott technológián, mint inkább a beszélgetési hajlandóságon múlik.

A HR 2.0-től az E 2.0-ig

Nem szeretem a újévi fogadalmakat, nem szoktam január 1-én “új életet kezdeni”. Az újévi kampány helyett egy hosszabb folyamat egy újabb szakaszát jelzik a logóban, a fejlécben és persze a tartalomban most megjelent változások.

Továbbra is fontosnak tartjuk a hr-es munka web 2.0-ás és közösségi eszközökkel történő támogatását, de egyre inkább úgy gondoljuk, hogy nem dolgozhatunk a más területektől elszigetelten.
Világosan látszik, hogy a közösségi média teljesen átalakítja az üzlet működését. Aki csak egy újabb marketing csatornát lát a Facebookban, a Twitterben és a többiekben, becsapja önmagát. Egyre inkább a közösségi hálózatokon zajló “beszélgetések” határozzák meg a vállalatokról kialakított képet, ott terjednek a termékekről, szolgáltatásokról kialakított vélemények, a vásárlástól a munkavállalásig ezek alapozzák meg a döntéseket.
A  korábbi években kialakított, eddig sikeresen alkalmazott marketing, pr, hr, értékesítési, ügyfélkezelési módszerek eredményessége egyre csökken. Az új helyzethez megértése, az újfajta üzleti módszerek alkalmazása elkerülhetetlen. (Hiba lenne azonban minden korábbi eszközt, módszert kidobni. A legsikeresebb vállalatok gyakorlata azt mutatja, hogy ezek többsége sikeresen integrálható, kiegészíthető a web 2.0-ás és közösségi világgal.)

A közösségi hálózatok nem csak a “kinti” világot változtatják meg, hanem egyre inkább behatolnak a vállalatok, szervezetek belső működésébe is. A közösségi eszközök vállalaton belüli használata révén erősödhet a közös munka, a tudásmegosztás, a közösségivé válhat a korábban egyirányú szervezeti kommunikáció.

Az újfajta vállalatoknál egyre inkább elmosódik a határ a hagyományos szervezeti egységek között. Az egyre laposabb szervezetben a szakértelem, az együttműködés kerül az előtérbe.

Mindezek persze nem máról holnapra megvalósuló változások. Maga az Enterprise 2.0. a szükséges változások elfogadása, az új befogadása, mint egy végleges állapot néhány lépésben való elérése. Örülünk, hogy mi is részesei lehetünk ennek a folyamatnak!

Mi a baj az emaillel?

Bár a vállalati belső kommunikációs problémák többnyire az “emberi tényezőkre” vezethetők vissza, mindenképpen fontos megvizsgálni a rendelkezésre álló eszközöket is. A legelterjedtebb ilyen eszköz az email, érdemes tehát ezzel kezdeni.

Az emaillel alapvetően semmi baj nincsen. Velünk van baj, emberekkel, akik 1) szeretnénk a lehető legtöbb feladatot egyetlen helyen, egyetlen eszközzel megoldani 2) nem szívesen használunk bonyolult beállításokkal működő, nehezen érthető eszközöket.

Nem terveztem forradalom kirobbantását, amikor nemrég találtam egy nagyon jó összefoglalót és ennek lényegét a Médiablogban közreadtam.

Őszintén meglepett, milyen heves reakciókat váltott ki egyesekben – vélhetőleg főképp informatikusokban – egy olyan szöveg, ami csupa régóta ismert problémát sorol fel. Vajon miért? Kíváncsian várom az itteni olvasók véleményét is!

7  ok, amiért biztos szívás az emailezés

Hosszú évekig az elektronikus levezés volt a legnépszerűbb internetes tevékenység. Mára a régi dicsfény elhalványult, az üzleti életben azonban továbbra is központi szerepet játszik az elektronikus levelezés. Isszuk is a levét.

Néhány hete a vállalati közösségi hálókról tartott előadásomban csak futólag érintettem az emailezés problémáit. Miután látszott, hogy sokakat érzékenyen érint a téma, úgy döntöttem, hogy kicsit alaposabban is kifejtem a témát.

Mielőtt belevágnék, szeretnélek biztosítani róla, hogy nem vagyok az emailek ellen (továbbra is sokat küldök-kapok), csak tudatosítani szeretném Benned, mitől is kapsz allergiás rohamokat.

1. Tudászárványok

Az email finoman szólva is gyengécske, ha információk megosztására szolgáló adattárházként próbáljuk használni. Az email küldésénél a feladónak tudnia kell, kinek van szüksége az adott információra. Az azonban, akinek holnap lesz szüksége erre, soha nem szerez tudomást az információ létezéséről. Mivel valamennyi postaláda magánterület, az ezekben tárolt információt a célzott és aktív beavatkozást igénylő továbbításon kívül sehogy sem lehet megosztani. A továbbítás nem ideális megoldás, mert időigényes (foglalkozni kell vele) és a tartalom felesleges másolataival terheli a hálózatot.

2. Törlési dilemma

Az email egyik fő sajátossága, hogy együtt van benne a tartalom és az annak küldéséről szóló értesítés. Ennek következménye, hogy nem mered kitörölni a már feleslegessé vált értesítéseket, mert félsz tőle, hogy kidobsz valamilyen később még szükséges tartalmat. Tovább rontja a helyzetet a feladók feltételezése, miszerint ha egyszer elküldtek neked valamilyen infót, akkor köteles vagy arra emlékezni. Az eredmény, hogy minden beérkező levelet megtartasz. Azután hiába a kétségbeesett jelölgetés, szortírozás (zászlócskák, színek, mappák, címkék…) idővel óhatatlanul is kialakul a teljes káosz. (Ismerős?).

Mindez nem elég, közben a vállalati levelezőrendszertől is állandó üzeneteket kapsz – természetesen emailben -, hogy túl nagy a postafiókod, a felesleges üzenetek törlésével csökkentsd a mértékét… (Óriási ellentmondás, hogy miközben egyre több szolgáltató kínál nagy méretű, ingyenes tárhelyet, a vállalati rendszergazdák egyre fukarabbak a számodra biztosított hellyel.)

3. A sürgősség szerinti besorolás hiánya

A postaládád lényegében a benne levő cuccok egyszerű listája. Az Outlookban a feladó ugyan elvben be tudja állítani a sürgősségi szintet, a gyakorlatban ezt senki sem használja. Nem is lenne sok értelme, hiszen az információ fontossága a feladó és a címzett számár csak ritkán esik egybe. Kísérletezhetsz színes jelölésekkel (Outlook), vagy remélheted, hogy a rendszer maga dönti el, melyik levél fontos a számodra (Gmail), de biztos, hogy valamennyi az anyádtól, vagy a főnöködtől érkezett levél a “fontos” kategóriába tartozik?

4. A kontextus hiánya

Az email történetének legutolsó jelentős innovációja a levelek felfűzése (threading). A levelek automatikus összekapcsolása a “tárgy” mezőben megadottak alapján meglehetősen gyermeteg elgondolás. Ritkán működik, mivel
az emberiség jelentős része képtelen olyan tárgyat (címet) megadni, ami jól leírja a tartalmat (egyesek talán éppen ezért nem írnak ide semmit),
az oda-vissza küldözgetés során a levelezés témája gyakran nagyon messzire kalandozik az eredi tárgytól
sokan nem a címlistából keresik ki a címzettet, csak “válaszolnak” a legutóbbi levelére, de közben nem változtatják meg a tárgyat.

Miközben bízunk benne, hogy a feladó tisztában van üzenete kontextusával, valójában a címzettre marad a ennek megálapítása (címkézés, kulcsszavazás, mappa…). A beérkező emailek egyre növekvő mennyisége miatt erre azonban egyre kevesebb idő jut. Marad hát a keresés (valójában ideges turkálás a régi emailek között), illetve ennek kudarca esetén e kérés: “Elküldenéd újra…?”

5. Terjesztési káosz

Az email tároláson-továbbításon alapuló rendszerét a betárcsázós internet idején találták ki. A mai, sokkal bonyolultabb világban ez számos ponton sebezhető.

A Microsoft egy korábbi jelentése szerint az email-forgalom 97%-át a a spamek teszik ki. (A helyzet azóta csak romlott.)
A feladó soha sem lehet 100 százalékosan biztos abban, hogy levele célba is ér.
Bár léteznek mindenféle standardok, továbbra is szenvedünk az inkompatibilitástól. Kaptál már üres levelet “winmail.dat” csatolmánnyal? Próbáltál már meghívót küldeni több, különböző levelező-rendszert használó címzettnek? (+ Minket, magyarokat a balsorson – aki régen tép – még az ékezetek hibás dekódolása is sújtja.)

6. Nem lehetséges az adatok életciklusának a menedzselése

Magyarul: teljes az emaileket illető biztonsági, jogi káosz. A “takarékosságból” kikényszerített selejtezés mellett a további fejfájást okoz a távoli elérés, illetve a különböző (sokféle) mobil eszköz használata.

7. Homályos (n)etikett

Hiába használjuk időtlen idők óta az emailt, sokan a mai napig képtelenek voltak megtanulni, mikor kell CC-t és mikor BCC-t használni. Mikor kell egy levelezőlistán kapott levélre egy személynek, vagy a teljes listának válaszolni? Ha több címzettje van a levélnek, kinek kell válaszolnia? Minden jel arra mutat, hogy az emberiség jelentős része képtelen ezeket az egyszerűnek tűnő dolgokat megérteni. Ha eddig nem sikerült, valószínűleg ezután sem fog.
Biztos vagyok benne, hogy az email még hosszú ideig a legszélesebb körben használt kommunikációs eszköz, a “közös nevező” marad, de mindenképpen érdemes figyelni a közösségi együttműködést támogató platformokra. Ezek ma még csak kiegészítői az emailnek, de -bizonyos körülmények között – akár alternatíváivá is válhatnak.

(Bejegyzésemhez Samir Ghosh gondolatai adták az ihletet. Ha mélyebben érdekel a közösségi együttműködés, feltétlenül kövesd az írásait!)